Kik a dervisek?

Amit a történelmi eredetről dióhéjban elmondhatunk, csak utalhat e szerteágazó, – hinduizmussal, iszlámmal, buddhizmussal, kereszténységgel – gyümölcsöző kapcsolatba lépő – gyakorlatias misztika kivirágzására. Az első muszlim misztikusok vándorló aszkéták voltak a VII.-VIII. században. Keresztény és buddhista tanok hatására lakatlan pusztában, hegyi barlangban visszavonultan éltek. A szufi vallásbölcseleti irodalom megszületése Hasszan al-Baszri nevéhez fuződik. A XIII- XIV századtól a szufik rendekbe tömörültek, amelyek tagjai az úgynevezett dervisek. Szertartásukhoz tartozik a szédítô tánc, a zene, a szavalat, valamint a dzikr – Isten neveinek említése. Egyik központi fogalmuk a baraka, ami az isteni áldás kiáradását jelenti. Hagyományaik a külső szemlélő számára öntörvényűnek tűnhetnek, de, a tapasztaláshoz elvezető módszer megválasztását a dolgok belső logikája határozza meg. A szufi hagyományt érő hatások között felmerült a manicheizmussal való kapcsolat is. Mani gondolatai és kimondottan gnosztikus tanai a perzsa területen, és a Vörös tenger partján a Krisztus utáni II. századtól a VII. századig élő közkincsként hatottak. Egyes kutatók szerint ez megmagyarázna számos egyezést. A valamikor meglévő híd a régi gnosztikus iskolák és korai szufi áramlatok között valószínűleg rekonstruálható lenne. Haller Szilveszter A verseket Weöres Sándor fordította

A szúfizmus a muszlim megvilágosodás belső dimenziója “A szufik tudják, miként kell cselekedni, s hogy cselekvésük közben funkciót töltenek be, ami beíródik a világgal összefüggő isteni tervbe.” (M. dervis)

Kevés olyan szakrális megnyilatkozási forma létezik, amelyet annyira félre lehet érteni, mint a dervisek táncát. Szerencsére akad olyan Nobel-díjas író, – Nikosz Kazantzakisz -, aki vette a fáradságot, és a nyugati köztudat számára is kétségtelenné tette: a szufi nem sámánisztikus révületben éli át a transzcendens világot, hanem tudatos, hibátlan szertartással a Logosz-erôt hívja le, és áramoltatja az emberi világba. Jelentés Greconak című könyvében a dervis mester a különös szent forgásról így beszél: “azért táncolunk, mert a tánc megöli az ént.”

Kozmosz-elv az anyagban
A dervistánc rituális, ezért koreográfiája nemigen enged improvizációt. A táncos pörgése akár az égitestek Nap-központ körüli mozgása. A felemelt jobb kéz az Abszolútumra, a kegyelem beáradására hangolódás kifejezôdése. Ez az erô a bal kézen át áramlik tovább, be a közösségbe. A zene, a tánc, a lélegzet uralása, a kozmikus törvények pontos megjelenítése olyan rítus, mely valóságosan átalakítja és kiárasztja az önmagát odaajándékozó Lélegzetet. Ezzel a tudat összekapcsolódik a Szellemmel: a Kozmosz-elv – az odaadó és helyesen végzett szolgálatnak köszönhetôen – képes lesz megnyilvánulni az anyagban. A szufizmus az iszlám – talán legismertebb – ezoterikus vonulata, de sajátos eredete és helyzete miatt sok más vallás számára is van mondanivalója. Az írások szó szerinti értelmezése helyett rejtett üzenetről tudó szúfik igencsak rászorultak, hogy Mohamed próféta egyszer s mindenkorra védelmébe vegye őket az ortodoxok túl buzgalmával szemben. Mohamed híres kijelentése: “Aki a szúfik szava hallatán nem mond ament, az Isten elôtt nemtörôdömnek számít” világossá tette, hogy a Koránnak létezik szavakon túli, elhivatott életre felszólító üzenete. Azért nem árt a félreértett mesterek közül megemlíteni egyikőjüket: Mansúr al-Halládzs nevét, aki az ember isteni voltát kifejező önkéntelen felkiáltásáért -‘Aná l-haqq’ – “Az Igazság vagyok”- az életével fizetett …

Tudás, ami az észt meghaladja
Tanításuk – a kinyilatkoztatásból származó hagyományokkal összhangban – tanítja az ember ősállapoti bukása óta tartó kitaszítottság tényét, és vallja: a makrokozmikus alászállás mikrokozmikus visszaáramoltatással fordítható meg. Tehát az egyes ember feladatának betöltésével, a magasabb létállapot megvalósításával az Isten végső valóságának (adh-Dhát) elérésével végezheti el a megváltó művét. “A világban, de nem a világból valónak lenni.” A Pál apostoli mondat igazán érvényes a szúfikra. Az istenivel való egyesülés (ittihád), vagy Unio Mistica a keresés végsô célja, de a tudatlanság fátylának föllebbentéséig tartó “helyes úton” (tarika) – a vándort a szent vágyakozás sarkallja. Pahlawan-i-Zaif izgalmas megvilágításba helyezi ezt az orientációt: “Az igazság keresése csak az első állomás az igazság megtalálásának művében. A keresést az a felismerés követi, hogy az Igazság ugyancsak keresi a keresőt.” A beteljesült ember (al Insán al-Kámil) a tükrözôdéseket leleplezve felismeri, hogy sohasem volt elválasztva Istentôl. Ô “a világ szeme, amellyel az Abszolútum szemlélheti műveit” – mondja a közép és újkori európai gondolkodásra is erős hatást gyakorló (1165-1240 között élt) gondolkodó: Ibn al-Arabi. Az válik ilyen tökéletes “eszközzé”, aki isteni természetét feltáró önismeretre tesz szert. Találónak tűnnek Seyyed Hossein Nasr idevágó szavai: (a szúfizmus) “Nem is annyira a gondolkozás, sokkal inkább a létezés gyümölcse.”

Baraka
A szúfik gnosztikus bizonyosság elérését, első kézből származó tapasztalást, a Zarándoklat megelevenítő erővé alakulását és a zarándok átlényegülését tekintik az ember feladatának. Magától értetődik, hogy a misztikusok valósága nem érthető meg az elvetendő szokások uralma alatt álló, helytelen vélekedésektől átitatódott gondolkodással, legyen az mégoly logikus is. Az ösvény az anyag sötét, feledéssel ölelő világából emelkedik ki. A jelöltet vezérfonalként igazítják útba a belátás, a lényeglátás és a kinyilatkoztatásból származó igazságok. De ez semmilyen körülmények között sem valamiféle jól értesültségnek, hanem a szív bölcsességének, a Gnózis belső források felé vezető képességének köszönhető. A Barakában – az igazhívőkre szálló isteni eredetű erőben –  részesülés a tárgyi világot felülmúló bőséget hozza. Szellemi boldogságot, lelki békét ajándékoz annak, aki felölti teveszőr ruháját, és Keresztelő János mintájára egyengeti az Úr útját. A szúfi kifejezés ugyanis eredetileg gúnynév volt, melynek jelentése: teveszőr ruhás. És ha már a keresztény vonalnál tartunk, a szúfik – akárcsak a középkori katharok és Templomos Lovagok – kimondják a kereszténység megtisztulásához utat mutató mondatot, amikor is formálisan visszautasítják a keresztet: “Legyen a kereszt a tiétek, ám értelme a miénk!”

Művészet és életszentség
A formálissá, üressé vált szertartások és bármilyen megszokáson alapuló megkristályosodás az éberséget mossa alá és akadályozza a törekvőt a lényeg megpillantásában. A szúfik iratait a szövegekhez tartozó mozdulatok és hangok kíséretében szabad olvasni, mivel enélkül jelentésük töredékes marad. A legnagyobb művészek képesek utalni az egységélmény érzésére.
“A kettősség nem él, a két lét már közös bennem.
Az első ő, a végső ő, a külsô ő, a belső ő.
Csak ő él, más tudásom nincs, imádottam megismertem…”
(Dzselál ed-din Rúmi “De mit valljak, muzulmánok”)
A költészetükkel és a Ney – azaz nádfuvola – hangjával szívünk mögötti vágyakat élesztő Mevlevi-dervisek rendjének alapítója és “atyja” Dzselál ad-din Rúmi 1207-ben született. Családfáján számos teológus neve olvasható. Fiatalon – a mongolok elől menekülve – eljutott néhány fiatal muszlim államba. Végül az anatóliai Konyában, a mai Törökország keleti részében telepedett le. 1231-ben vette át apjától a vallási tanítói szolgálatot, és 1273-ban fejezte be földi munkásságát. Temetése mérföldkövet jelentett a vallási áramlatok összefogása szempontjából. Tanítása olyannyira lényegi, tiszta és követésre hívó, hogy öt irányzat törekvését forrasztotta egybe. A Mawlana (Mesterünk) búcsújának éjjelét azóta is megünneplik Sebul Arus, vagyis az Egység Éjszakájaként. Rumi tanítványának, Husamud-din-nek adta át 26 ezer strófából álló énekét.
“Elveszítem önmagam, hogy önmagam nem látom én,
Tengerárból pára voltam, tengerárba buktam én.
Ám valék csak, kezdet óta földre hullt erőtlen,
És a Nap hogy megjelent fönn lágyan szétoldódtam én…”
Az európai köztudatba megdöbbentő élményként robbant be 1964-ben Idries Shah A szúfik című könyve. Az akadémikus viták lavináján túl az elfogulatlan szemlélet mélyen elgondolkodtató utalásokat talál a szúfi és az európai szellemi kincsben. A X. század óta – amikoris a mohamedán Hispániai-félsziget kulturális bástya szerepét töltötte be és Európa arab egyetemein a kor legnagyobbjai fordultak meg – nyilvánvaló volt ez a kölcsönös egymásra hatás. Chaucer és Shakespeare is szúfi meséket használt fel, de Cervantes, Defoe, Andersen, Goethe is merített ebbôl a forrásból. C.G. Jung archetípus elméletének csírája Ibn ‘Arabinak köszönhetôen vált a késôbbi korok számára is elérhetô közkinccsé. De folytathatnánk a sort Keresztes Szent Jánossal, Roger Baconnal.

Találunk magyar vonatkozást is, nem is akármilyet. Germanus Gyula professzor azon kevesek közé tartozott, aki orientalista létére képes volt a lényegre figyelni. Ő maga is szúfi lévén Abdul Karim (a Kegyes Isten Szolgája) néven zarándokolt el Mekkába. A szúfi hierarchia mentes minden beváltatlan ígérettől, csakis az illető megvilágosodottsági foka a mérvadó. Ennek fényében sokat mondhat, hogy bizonyos időben földünk négy égtájának oszlopai között a “Dél Támasza” megbízatást ő tölthette be. A lélek vágyakozása, sóvárgás az egység után. Ez a Rúmi költészetében visszatérő alapérzés a nádfuvola borzongató hangjával a parázsból tüzet élesztő fuvallat érzetét kelti. Ahogy tengelyük körül pördülnek a dervisek, valóban olyan érzés kerít hatalmába, mintha bolygók, tejútrendszerek forgásába merülnék. Ismerôs a szívünket megdobogtató érzés, hogy valami jelen van. Ôk úgy mondják: “a bizonyosság ismerete, a bizonyosság szeme, a bizonyosság igazsága”. Ahogy Bakos József Szúfi tanulmányában lényegét összefoglalja: Az út, mely három világsíkon vezet át: a makrokozmosz, a kör kerületétől a mezokozmoszon át a kör origójáig, az iszlám törvényétől a valósághoz vezető út. Itt kapcsolódik az Isten az emberihez, ez a világhegy csúcsa, ahol föld és ég találkozik. Mert ami az ember szívében a kulcs, az a makrokozmosz középpontjában Háhut, azaz Isten igazi természete.