Mitől szédülünk?

Forrás: Pósa Ferenc: Betegség mint pótcselekvés 

SZÉDÜLÉS

Fizikai tünetei:

Az objektív és szubjektív térviszonyok között eltérés keletkezik, s ezt a beteg, mint szédülés éli át. Ez egyensúlyozó szervünk megbetegedésének vezető tünete, látászavar, hányinger, járászavarok kísérik.

Központi idegrendszer okai: az agytörzs és a kisagy sérülései, daganatai, koponyasérülések, koponyaalapi törések. Az agyi nyomásviszonyok eltolódása hasonlóan vezet szédüléshez, ha alacsony- vagy magas- vérnyomás  betegség áll a háttérben.

Lelki jellemzők:

A nagy igyekezetben, hogy az életben megállja a helyét, elveszítette testi-lelki egyensúlyát.

A szédülés – ha nem társul hozzá szervi elváltozás – a bizonytalansággal, a célok, vágyak fel nem vállalásával van összefüggésben.

Ez utóbbi olyan szempontból igaz, hogy közben ezzel nincs tisztában. Nincs tisztában érzéseivel, vágyaival, mert bizonytalan saját értékeit illetően.

A gyógyulás akkor kezd megvalósulni, amikor az eddig figyelmen kívül hagyott értékeit beépíti életébe.

HÁNYINGER, HÁNYÁS

Fizikai tünetei:

Reflexfolyamat, központi idegrendszeri hatásra jön létre. Eredményeképpen a gyomortartalom a szájon át kiürül. A hányás központja az agyban van, és számos területről kaphat ingereket. Hányást okozhatnak hasűri folyamatok (gyomor-bél), látási-, hallási-, szaglási ingerek, érzelmi tényezők.

Védelmi szerepe: a gyomorba került túlzott mennyiségű étel, károsító hatású anyagok, mérgek stb. eltávolítása.

A hányást általában megelőző jellegzetes érzés illetve (tünetcsoport), tünet együttes, az émelygés, vagy hányinger, amely sápadással, vagy verejtékezéssel, a gyomor süllyedésének érzésével jár.

Lelki jellemző:

Azok a dolgok melyeket megrágott, lenyelt, befogadott, de megemészteni, feldolgozni már nem képes és nem is akarja! A megértés és feldolgozás, vagyis a tanulság helyett más, talán a könnyebbnek tűnő utat választ. A táplálék bevitel folyamatát nagy részben elvégezte, de időközben ráébredt: neki ez nem kell. Gyorsan meg akar szabadulni ettől a tapasztalástól, tápláléktól. Meg akar tőle szabadulni, hiszen a rossz érzéseket ébresztett benne, megbotránkoztatta, felidegesítette, hogy ilyen helytelen döntést hozott. Feszültsége, felháborodást és görcsöt ébreszt benne, hogy minél hamarabb megszabaduljon feszültséget kiváltó anyagától.

Ami megkülönbözteti a hasmenéses tünetektől, hogy befogadja, lenyeli a táplálékot (szellemit-fizikait egyaránt), de gyorsan meggondolja magát és igyekszik minél hamarabb kivetni.

Életünk során gyakran érnek bennünket kritikák, illetve olyan ingerek melyek ellenállást, felháborodást váltanak ki. Választhatunk különböző megoldások közül, csak rajtunk áll, hogyan viszonyulunk világunkhoz. Úgyis csak úgy tudunk viszonyulni a külvilághoz, ahogyan önmagunkkal szemben is reagálunk. Így van ez a hányinger, hányás esetében is, gyakran mondjuk: felfordult a gyomrom. Ez így is van szó legszorosabb értelmében! Olyan benyomások érték, melyek felborították eddigi elképzelését a világról.

Forrás: Rüdhriger Dhalke: A Lélek nyelve: betegség

SZÉDÜLÉS – Részlet

“A szédülés egy mélyebb értelemben vett szédülésre utal. Ez a betegség a prototípusán, a tengeri- vagy útibetegségen világosan látszik. A jelenség arról kapta a nevét, hogy a tengeri hajóutak alkalmával gyakran elõfordul, noha autózáskor, a hullámvasúton, sõt még a liftekben utazva is fellép. A tünet keletkezésének feltételei elvileg mindig azonosak. A tipikus helyzet valahogy így játszódik le: az ember éppen hajón utazik a tengeren, a fedélzet alatt ül az ebédlõben, és eszik. A szeme egy terített asztalt lát maga elõtt, amely szilárdan áll a padlón, és egyáltalán nem mozog. Következésképp ezt jelenti a szem a központnak: “Minden nyugalomban és rendben van.” Ugyanakkor az egyensúly érzékszerve “ingó mozgásokat” jelez. Így kétértelmű helyzet álI elõ, amelyre az agyközpontnak nincs megoldása. Vagy nyugalom, vagy mozgás uralkodik, de a kettõ egyszerre nyilvánvalóan nem lehetséges. Ebben a helyzetben testesíti meg a szervezet a nyilvánvaló csalást, azaz a szédítést, és értesíti róla a tudatot. Ebben az esetben különösen világossá válik, hogy mennyire õszintévé teszi a betegség az embert. A tünet az érintett testében hozza létre azt, amit kívül nem ismert fel, nevezetesen, hogy inog a talaj a lába alatt.

A tengeribetegség esetében ez a kijelentés ártalmatlan, mert valóban a konkrét talaj az, ami mozog az ember lába alatt. Az olyan betegségeknél azonban, mint a sclerosis multiplex (SM), a tünet a vele járó hányingerrel ugyanúgy azt jelzi a testnek, hogy “hányni tudna”, és ezt a helyzetet a legszívesebben a leggyorsabb úton kiadná magából. A betegek a szó legvalódibb értelmében nem érzik magukat a saját elemükben. Ellenkezõleg, abban az illúzióban élnek, hogy még mindig az ismerõs és nyugodt földön állnak, mialatt már régóta a tenger hullámain hintáznak. Ezt a helyzetet kellene minden érzékükkel belátniuk és teljesen ráhagyatkozniuk az õket vivõ vízelemre. Ezután hamar rendbe jönnének. Ha kevesebbet kellene hányniuk, akkor átvitt értelemben a helyzetet adnák ki magukból.

A betegség már magában foglalja a megoldást is, ugyanis mivel hánynia kell, a fedélzetre kényszeríti az érintettet. Ott aztán a szeme látja a víz és a hajó mozgásait, és újra megegyeznek á látottakból és a belsõ fülbõl származó információk. Elülhet a szédülés és a hányinger. Ha egy vitorlás hajóban a “szédülõs” embernek a kezébe adják a kormánybotot, akkor csakhamar rendbe jön: a vízre kell koncentrálnia, és szeme belátja tévedését. Ez az oka annak is, hogy miért nem lesz soha tengeribeteg az ember úszás közben. Az autó vezetõjét sem fogja el a betegség soha, csak az útitársakat. Mindenekelõtt a gyerekek hajlamosak a “szédülésre”. A vezetõvel ellentétben általában nem az utat nézik, hanem szemük az autó belsejében folytatott játékukat követi. Ez azonban az a helyzet, amikor fellép a kétértelmûség. Az érintett érzékszervek egymással összeegyeztethetetlen dolgokat jelentenek. A fellépõ hányingerrel a gyerekek természetesen azt is megmutatják, hogy az autó nem az õ elemük. Egyszerû megoldás az, ha mozgatjuk õket, vagy az utazás során érdekes dolgokat mutatunk nekik. A legegyszerûbb, az összes hasonló esetben bevált módszer pedig az, hogy a hibás jelentéseket küldõ érzékszervet átmenetileg lezárjuk, azaz egyszerûen becsukjuk a szemünket. Így az elõbb még kellemetlen és felkavaró mozgások megszelídülnek, és álomba ringatják az illetõt. Az ember ezzel ismét saját elemébe került, mert hasonló módon ringatózott annak idején a magzatvízben. Ezért van az, hogy sok gyerek annyira szereti, ha hintáztatják. Az a fontos tehát, hogy becsukjuk a szemünket, feladjuk a kontrollt és rábízzuk magunkat a kialakult helyzetre.

Ugyanaz az elv érvényes minden típusú szédülésre, még a sokkal gyakoribb keringéses eredetû szédülésre is, amit az alacsony vérnyomású emberek éreznek, amikor túl gyorsan kelnek fel az ágyból. Úgy tesznek, mintha nagy lendülettel vetnék bele magukat egy új napba vagy egy új helyzetbe. Ha ezt nem erõsíti meg egy belsõ tartás is, akkor a testnek kell felfednie, illetve megtestesítenie ezt a szédítést. Az érintettek megint lefekszenek, és ezzel új esélyt kapnak arra, hogy a nekik megfelelõ sebességgel lassan keljenek fel újra.

Ha terápiás szempontból vizsgáljuk a beteg szellemi-lelki környezetét, akkor gyakran azt találjuk, hogy a betegek etikai, vallási vagy becsvágyó okokból széditõ magasságokba ragadtatták el magukat. Saját magukkal szemben támasztott követelményeik megakadályozzák, hogy magas röptû elképzeléseikben olyan életalapot találjanak, amely el is bírja õket. Annak ellenére, hogy belsõ kényszertõl hajtva állandóan csinálnak valamit, és vasakaratukkal, kitartásukkal kitûnnek embertársaik közül, mégis folyamatosan a külsõ elismerésre vannak utalva. Ha ez utóbbi egyszer hirtelen elmarad, akkor elbizonytalanodnak és tehetetlenné válnak – ha nem a tudatukban, akkor az ingó talajon. A páciensek nem biztosak már az életükben. Ilyen helyzetekben és ezenfelül a tünetek által elbizonytalanítva nemritkán ördögi körbe kerülnek. Mivel a külsõ mozgások bármikor kiválthatják a belsõ ingómozgásukat, megpróbálnak, amennyire lehet, mozdulatlanok maradni, mindentõl visszahúzódnak és sündisznóállásba vonulnak. Az ehhez csatlakozó nagyothallás tovább erõsíti elszigeteltségüket. A mozgékonyság teljes hiányának a képe egy külsõ mozgásviharoktól fenyegetett kis világban lehangolóan, ám õszintén ábrázolja a helyzetet. Az élettér annyira beszûkült, annyira kicsi, hogy a betegek már egyáltalán nem tudnak két lábbal állni a földön, képletesen szólva: csak fél lábon élnek. Ideáljaik egyetlen lábán azonban bizonytalanul állnak, mert oly magasra helyezték magukat a világ profán dolgai fölé, mint amilyen pl. a szexualitás is, a polaritás kifejezõdése, hogy elkerülhetetlenül szédülni kezdenek odafönt. Az a tény, hogy a testnek kell a drámát színre vinnie, mutatja, hogy a betegekben nem tudatosult a saját helyzetük.

A tünet mélyén a megoldására is rátalálunk. Amikor az ember élete biztos alapokon áll, akkor az érzékszervek szédülése és kábulata szárnyakat adhat neki, és lehetõvé teszi, hogy térrõl és idõrõl megfeledkezzék. A szerelmi mámorban, illetve kábulatban megjelennek az érzelmek magas és mélypontjai, és miközben érzékcsalódásokat okozó kalandokba veti magát az ember, megbízhatóan megtartja a testi egyensúlyát. Így máris élvezetessé válik számára az élet körforgása.

 Kérdések

1. Mely pontokon nem bízhatok meg az életem bázisában? Mi a helyzet az életem  tartalmával és a megélhetésemmel?
2. Miért nem akarom meghallani, hogy mit mond a belsõ hangom?
3. Mi az, amit az életutam szempontjából már nem használhatok, és gyorsan meg kell szabadulnom tõle?
4. Hogyan tájékozódom térben és idõben életem koordináta rendszerében? Mire támaszkodhatnék?
5. Hol van életemben a szilárd, a biztos és a megbízható pont? Van-e valami ingó világomban, ami biztosan megtart?
6. Hogy adhatom át magam az élet körforgásának, illetve hogyan lehetek vele szinkronban?”